Részletesebben

Xavier professzor tanítványai fiatalos külsõvel, dögös bõrcuccokban tripláznak a mozikban - egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy elsõ rajzolt kalandjuk 1962-ben jelent meg.

A cím nem véletlen. Jelen cikk szerzõje jó tizennégy évvel ezelõtt biológiaórán pont a Kis növényhatározó mögé rejtette el azt a Pókember-füzetet, amiben elõször olvashatott a magyar közönség az X-ekrõl. Ennél jobb címet keresve sem találhatott volna a mûfajhoz felnõttkorában is hûséges sajtómunkás egy olyan írásához, ami a trilógia harmadik részének mozikba kerülése alkalmából kívánja áttekinteni az X-Men eddigi nyomtatott és mozgóképes történetét - a teljesség igénye nélkül.

A kezdetek: Az X-Men csapat, akárcsak Pókember, Hulk és a Fantasztikus négyes Stan Lee agyszüleménye. A Marvel-univerzum õsatyja 1962-ben alkotta meg a mutáns szuperhõsök elsõ nemzedékét, állandó tettestársával, Jack Kirby-vel karöltve (aki a '60-as években a fentebb felsorolt füzetekkel párhuzamosan még a Bosszú Angyalainak történeteit is egymaga rajzolta!). Az X-ek hamarosan felzárkóztak a hálószövõ mögé az eladott példányszámok terén, ami nem kis teljesítmény, lévén Peter Parkert máig úgy emlegetik, mint “a világ legnépszerûbb képregényhõse”.

Az X-Men elsõ öt tagját Charles Xavier professzor gyûjtötte maga köré, abból az elhatározásból, hogy segítsen a nálánál fiatalabb mutánsoknak beilleszkedni a társadalomba, és megtanítsa nekik jó célok érdekében használni különös adottságaikat. Elsõ tanítványai között találjuk Jean Greyt, azaz a telekinetikus erõvel bíró Csodalányt; Scott Summerst, aki a szemébõl kilõtt pusztító sugárnyaláb miatt kapta a Küklopsz nevet; Henry P. McCoy-t, azaz a sztárfutballistából kék szörnyeteggé (késõbb elismert biokémikussá) váló Bestiát, Robert Drake-et, aki Jégemberként lett híres; és az Angyal névre hallgató, szárnyas szívtiprót, Warren Worthingtont.

Ez a csapat még egyértelmûen “jófiúkból” állt, akik a korszak klasszikus képregény-hagyományait követve az egyik részben még az FBI-jal vállvetve küzdöttek olyan mutáns képességû szuperbûnözõk ellen, mint Gyémánt Jack - a következõ füzetben pedig már a galaxis túlsó felén püfölték hülyére a kimondhatatlan nevû, csápos ûrszörnyeket. És hiába próbálták az alkotók elhitetni az olvasóval, hogy az ördögi Magnetónak az egy történet alatt benyelt pofonoktól egy életre elment a kedve a gonosz világuralmi tervektõl, mindenki tudta, hogy két-három rész múlva úgyis vissza fog térni.

Chris Claremont Uncanny X-Men-je (1975-1991)

A képregények világában ritkán adatik meg egy szerzõnek, hogy ilyen sokáig egymaga írhassa kedvencei véget nem érõ történetét, itt ugyanis általában az a jellemzõ, hogy az írók és a rajzolók követhetetlen gyorsasággal váltják egymást. Chirs Claremont pont abban az idõszakban kapta meg az X-Men történetek írói posztját, amikor a közkedvelt mutáns csapatra már ráfért egy kis vérfrissítés, mivel a fentebb vázolt, ismeretlen galaxisokban és szomszédos dimenziókban harcoló passzosruhás hõsök “egyszer itt, egyszer ott, megmentjük a világot!” típusú történetei már kezdtek kifulladni. Az õ nevével fémjelzett éra az 1975 májusában megjelent (azóta már jóformán beszerezhetetlen) Giant Size X-Men elsõ számának kiadásával indult hódító útjára. A legendás borító az új X-csapatot (Rozsomák, Vihar, Árnyék, Kolosszus, Küklopsz és Viharmadár) ábrázolta, amint keresztülszakítják a régi X-eket ábrázoló képet - belül pedig az olvasó tanúja lehetett annak, ahogy a bajba jutott tanítványok megsegítésére induló Xavier professzor a világ különbözõ tájairól összeszedi a felmentõ sereget: az X-Men második generációját. A jól eltalált, új karaktereket azonnal szívébe zárta a közönség - a legtöbben máig ezt a felállást tartják a “klasszikus” X-Men csapatnak.

Chris Claremont tizenhat év alatt nem csak sikeresen becsempészett még vagy egy tucatnyi új, és érdekes karaktert (többek között Kitty Pryde-ot, Vadócot és Pszichét) Xavier tehetséggondozó iskolájába, de sikerült olyan összefüggõ történetsorozatot létrehoznia, amely méltán válhatott azonnal a rajongók kedvencévé. Az “új X-ek” (és a csapatban rendre vendégszereplõ régiek) diadalmenete nem kis részben olyan tényezõknek volt köszönhetõ, mint a korábbiaknál jóval árnyaltabb karakterábrázolás, a sokszor változó csapatösszetétel - és nem utolsó sorban egy képregény-berkekben addig meglehetõsen szokatlan, összetett problémakör (a fajgyûlölet, a másság elfogadásának és elutasításának kérdése, és az ezek hatására elszabadult ostoba emberi indulatok) bemutatása. Ez a - nem egyszer aktuálpolitikai kérdésekbe is masszívan beletenyerelõ - központi téma emeli ki a Claremont-féle X-Ment a korszak többi, “átlagos” köpenyes igazságosztókról szóló története közül.

Ráadásul Claremont munkáinál sokkal inkább érvényesül a folyamatosság igénye, mint más szuperhõsöknél, hiszen az X-Men esetében gyakran elõfordul, hogy egy elejtett cselekményfonál csak sokkal késõbb folytatódik, vagy egy bizonyos képkocka csak hosszabb idõ elteltével nyeri el végleges jelentéstartalmát. Claremontnál mindegyik mutáns sorsa egy puzzle-darabka, amelyet az olvasónak kell hozzáillesztenie a többi szomszédos elemhez, ha kíváncsi a végleges képre. Ugyanakkor ennél az írónál minden szereplõ hiteles és kidolgozott egyéniség, a történetekben egyforma hangsúlyt kapnak, ám ha egy karakter kibontásához mindez nem elegendõ, akkor külön is válhat társaitól (akár önálló képregényfüzet formájában is), ami valljuk be, üzletpolitikai szempontból sem utolsó dolog.

X-ek a magyar képregénypiacon: a daliás '90-es évek

Amint azt már a bevezetõben is említettem, a magyar képregény-rajongók a Pókember 35. számában találkozhattak elõször az X-ekkel. A The Uncanny X-Men 159. része kitûnõ választás volt a hazai kiadó részérõl, hogy beharangozza az új szuperhõs-csapatot, akik pár év múlva már önálló füzetet kaptak. A sötétség hercege egyfelõl, mint a hagyományos vámpír-történetek modernkori megfelelõje, már eleve szimpatikus lehet egy horrorra fogékony célcsoport számára, hiszen Drakula gróf rémtettein mindig is szeretett borzongani az ember, életkortól függetlenül. Ráadásul ez a történet az elõzõekben bemutatott Claremont-éra egyik olyan kitûnõen megkomponált darabja, amelyet elolvasva Rozsomák, Árnyék, Kolosszus, Vihar és Kitty Prdie még azok számára is szimpatikussá válik, akik elsõ alkalommal vettek a kezükbe X-Men képregényt.

A karakterek jellemérõl és szuperképességeirõl már az elsõ néhány oldalon kristálytiszta képet kapunk (aligha véletlenül, a tengerentúli professzionalizált képregényiparnak gondolnia kell azokra is, akik nem a legelsõ számoktól vásárolják az adott szuperhõs-lapot). Rozsomák (azaz a filmbéli Farkas) még akkor is kivont karmokkal ront be egy szobába, ha az egy ismerõsé, és ha elmarad a verekedés, némi morgolódás után egybõl leül sörözni. Árnyék illedelmesebb, mint a rajnai palotagróf, és két teleportálás között úgy mesél a németországi vándorcirkuszban töltött éveirõl, hogy az olvasónak szinte fel sem tûnik: ezek az információk igazából neki szólnak, és nem a kékbõrû krampusz aktuális beszélgetõpartnerének. Az ízig-vérig bolondos tinilánynak, Kitty Pride-nak egyszerûbb átsiklania egy ajtón, mint kinyitni azt - ráadásul szemmel láthatóan gyengéd érzelmeket táplál a csupaszív óriás, Kolosszus iránt (aki balhé esetén azonnal bivalyerõs vasgólemmé változik, és igen ütõképes párost alkot Rozsomákkal). Vihar (a filmekben: Ciklon), a történet központi szereplõje ugyan jó ideig nem mutatja meg az idõjárást kontrolláló hatalmát, de ez nem is szükséges - maga Drakula mondja el (félig-meddig persze szájbarágósan az új olvasóknak), miért pont Vihart választotta maga mellé vámpírhercegnõnek.

A Semic kiadó e történet közreadása után joggal bízhatott az X-ek népszerûségében. Az önálló X-Men sorozatban végre a magyar olvasók megismerhették azokat a több epizódon átívelõ, komorabb hangvételû mutáns-történeteket is, amelyek külföldön már bizonyítottak, hiszen hosszú évek elteltével (és több száz új epizód után) is a rajongók nagy kedvencei maradtak. A Fõnix halála volt az elsõ ilyen legendás kaland, amely egyben képregénytörténeti mérföldkõ is volt Amerikában abból a szempontból, hogy addig egyetlen kiadó író-csapata sem merte megtenni, hogy (még ha ideiglenesen is) megölik az egyik legnépszerûbb karakterüket. Ráadásul Chris Claremont (ki más?) olyan súlyos témák mentén építette fel a Fõnix történetét, mint hogy milyen hatással lehet az emberre egy kvázi-isteni hatalom, összeférhet-e egymással az ember esendõsége és a mindenhatóság… Ezekkel az emberiséggel egyidõs problémákkal addig csak a szépirodalom foglalkozott, az egy kaptafára készülõ, csihi-puhi szuperhõs-képregények mûfajában - bár a lehetõség a kezdetektõl fogva adott volt - jóformán ismeretlenek voltak.

Sajnos a zseniális író egy ilyen történet mellé két “régivágású” rajzolót kapott. John Byre és Terry Austin tehetsége néha megvillant ugyan a rajzasztalnál, összességében azonban csupán jó iparosként hozták ugyanazt a (mára talán kicsit puritánnak tûnõ) '60-as évekbeli stílust és színvonalat, amit 100-120 epizóddal korábban Jack Kirby-t jellemezte. Ízlések és pofonok - sokak számára az X-Men elsõ számú sztárrajzolója még mindig a 200. szám környékén feltûnõ Marc Silvestri-Dan Green páros, és nem pusztán csak azért, mert a magyar kiadásban megjelent füzetek legtöbbjét õk rajzolták.

Szálkás vonalvezetésük és fakó színviláguk tökéletesen kiegészítette a folyton megújuló Claremont ötleteit. A hármójuk fémjelezte történetfolyam - szakítva a klasszikus képregény-hagyományokkal - fokozatosan kezdett eltávolodni az ûrben grasszáló óriásszörnyek és a szomszéd galaxisokban piknikezõ szuperhõsök '50-es évekbeli, filléres sci-fikbõl felépített univerzumától, és helyette inkább egyfajta sajátos “fantasy-stílust” kezdtek kialakítani. Az X-eknek már nem kellett gigászi ûrcirkálók fedélzetén, a Tejúton túl verekedni ahhoz, hogy megmentsék a Naprendszer lakóit - a rémségek “házhoz jöttek”. Hirtelen megszaporodtak a gonosz varázslók, akik rájöttek arra, hogy a jó öreg Föld egyfajta központi átjáró a különbözõ spirituális szellemvilágok között, így Manhattan szinte minden harmadik történetben mocskos középkori várossá változott a soros fõgonosz ármánykodása következtében, az írónak hála természetesen anélkül, hogy mindez egyszer is unalomba fulladt volna.

Az itthon megjelent Inferno tipikusan ilyen sorozat. Az X-ek (néha már belterjes szappanoperává duzzadó) történetében ez az a rész, ahol Küklopsz volt felesége, Madelyne Pryor szimpla féltékenységbõl paktál le a gonoszokkal, hogy aztán Koboldkirálynõként az egész várost telezsúfolhassa kopasz fákkal, gótikus katedrálisokkal és vérszomjas démonokkal. Az X-ek öltözéke itt már inkább emlékeztet egy Conan-füzetre, mintsem a klasszikus passzosgúnyás szuperhõs-képregényekben megszokottakra, ráadásul a denevérszárny kimondottan jól mutat Rozsomák maszkján vagy Angyal vállai fölött. A korábban egyértelmûen jó és gonosz karakterek itt nem kevés jellemváltozáson mennek át, a Küklopsz-Fõnix-Rozsomák szerelmi háromszög pedig (Plazma és a Koboldkirálynõ belekeverésével) több galibát okoz, mint valaha. Claremont hagyományos “hard fantasy” elemekkel operáló történetéhez kiválóan asszisztálnak a rajzolók, Marc Silvestri és Dan Green, akik itt ráadásul kiváló vizuális humorérzéküket is megvillantják (például amikor a káoszba taszított New York utcáin egy életre kelt, gnómszerû tûzcsap jól kupán vágja a rá vizelõ kiskutyát).

Ez a Claremont-Silvestri-Green triumvirátus követett el egy másik nagy közönség-kedvencet, a szuperképességeit elvesztõ Vihar (azaz a filmbéli Ciklon) alakja köré felépített történetet is (nálunk szintén megjelent). Itt az észak-amerikai indiánok legendáriuma keveredik össze a valósággal. Vihar egymaga vág neki a Sziklás-hegységnek, hogy megtalálja régi szerelmét, a félig indián származású Forge-ot. Vándorlása egyben egy álmokkal és látomásokkal tarkított, spirituális belsõ utazás is, ahol egyedül csak saját magára hagyatkozhat, hiába kíséri el õt Nazé, a cheyenne sámán (aki egy Yoda-szerû bölcs öregemberbõl valami egészen mássá változik át a történet végére!).

Az eddigiek alapján tehát összegzésképpen elmondható, hogy a magyar kiadású X-Men (majd a vele párhuzamosan futó Marvel Extra) szerkesztõi nagy szakértelemrõl téve tanúbizonyságot, úgy válogatták össze az itthon kiadott történeteket a már meglévõ több száz eredeti nyelvû füzetbõl, hogy a hazai képregény-rajongók ne csak egy átlagos szuperhõs-csapatot lássanak maguk elõtt, ha kezükbe veszik az X-Men legújabb számát. Nagy kár, hogy a sorozat közlése anyagi okok miatt már nem érte meg az ezredfordulót. Szerencsére nem kellett sokat várni arra, hogy az X-ek újból színre lépjenek és jó szuperhõs módjára ismét megmentsék a világot - ráadásul ez alkalommal már széles vásznon, nagyközönség elõtt.

Forrás: Képregény.net